Utószó

 (Változások)

Mindenki boldog volt, legalábbis helyzetéhez mérten. A másvilágon kegyetlen háború dúlt, én azonban biztonságban voltam az emberek közt, Hayana és az árnyvilág támogatását élvezve, Lee Seul tündérfejedelemségének szövetségeseként. A ház pedig, amelybe félelmekkel teli lélekkel költöztem, megtelt számomra fontos személyekkel. Sehun nem ment el sehová, hiába volt szabad. Halhatatlan árnyként pedig Miryu védelmezőjévé nevezte ki magát, akinek nem kellett többé orvoshoz járnia attól a naptól kezdve, hogy mindent elmondtam a családomnak.

Mingmin kétkedve fogadta a dolgot, majdnem egy évig kétségbe vonva elmeállapotom. Minseokot azonban nem volt nehéz meggyőznöm második nekifutásra. Miután zokogva tértem haza Jongin nélkül, majd egyszer, könnyes búcsú után véresen, láncra vert Taeminnel  oldalamon és ezek után a halottnak hitt Jongin felbukkant, nem kételkedett bennem tovább. Anya pedig boldog volt furcsa, bő kis családjával, boldogabb, mint valaha. A boldogsága pedig azon a napon vált biztossá szememben, mikor félve ismertem be neki nem sokkal Jongin visszatérése után, gyermeket várok, és fogalmam sincs, melyik fiú lehet az apa. Anyát nem érdekelte, csak a születendő kicsi egészsége.

Kilenc hónappal később értelmet nyertek Hayana figyelmeztetései és kitérése a kivételekre. Ő már tudta, hogy gyermeket várok Jongintól, mikor visszahozta azt, amit elvett tőlem.

- Megcsókolhatod a menyasszonyt! – ez volt az a mondat, ami villámcsapásként ért. Bár az elmúlt óráim fehér ruhában feszengve töltöttem, és alig pár perccel ezelőtt rebegtem el egy „igen” szócskát, nem jutott el a tudatomig, hogy én most férjhez megyek. Finom ujjak siklottak végig arcomon, én pedig kénytelen voltam felnézni rám mosolygó vőlegényemre. Sötét szemei engem figyeltek, édes mosolyától pedig még mindig hevesebben vert a szívem. Észre sem vettem, szemeim automatikusan lehunytam és megéreztem végtelenül puha ajkait az enyémeken.

Alig ocsúdtam fel, ismét változott körülöttem minden, anya könnyes szemeit törölgette, karjaiban az akkor három éves, tapsikoló Dahyunnal, mellette pedig ott állt Mingmin, kezében Miryu kezével, a kislány másik kezét pedig Sehun fogta. Az ikrek rózsaszirmokat dobáltak egyforma ruháikban, Minseok pedig anya és az édesanyám háta mögött álló, kislányára mosolygó Jongin mellett állt.

Életem legbiztosabb pontja pedig könnyedén kapott fel engem és a temérdek tüllt, mire felsikkantottam és átkaroltam nyakát.

- Még el kell dobnom a csokrot. – mutogattam a virágcsokorral.

- Hát dobd, életem. – mosolyodott el gyengéden, miközben a ránk váró autó felé cipelt, mintha súlyom semmit nem jelentene neki. Válla felett hanyagul lendítettem hátra a csinos virágcsokrot, nem foglalkoztatott igazán ki kapta el, mégis hátrafordultam, hogy megnézzem. Baekhyun vakargatta tarkóját zavart nevetéssel, barátnője pedig büszkén tartotta a csokromat. – Mehetünk? Új-Zéland messze van. – elmosolyodva néztem fel újdonsült férjemre. Taemin gondosan választotta ki a nászút helyszínét, oda vitt vissza, ahol a lelkem született.

- Szeretlek. – néztem szemébe, mikor finoman lábra állított az autó mellett.

- Ezt mindig örömmel hallom, én is szeretlek. – nyitotta ki az ajtót, én pedig beültem, a volán felőli ajtó és a hátsó, amin Taemin szállt be, egyszerre csapódott be.

- Előbb hazamegyünk, át kell vennem ezt a vackot. – néztem sofőrünk huncutul csillogó szemébe a visszapillantó tükörben. – Mindenhol viszketek alatta.

- Nem zavar, ha leveszed. – nevetett fel Jongin, beindítva a motort és szófogadóan a nagy családi ház fele indult.

- Legalább ez a hét had legyen az enyém. – panaszkodott Taemin azonnal, kuncogva fontam össze ujjainkat és néztem a szemébe.

- Soha nem lesz semmi csak a tiéd, mert mind egyek vagyunk. Ő, te és én.

Új-Zéland tájain járva három fiatal rátalált arra, amit olyan régen elfeledtek. Arra a helyre, ahol Jongin több ezer évvel ezelőtt elpusztított egy démont, hogy maga is azzá váljon és megtalálja a helyet, ahol majd évszázadok múltán megnyugszik a lelke. Már nem fájt neki visszagondolni rá, elnyerte gazdája bocsánatát, bizalmát és szerelmét.

A sziklán pedig, ahová kigyalogoltak a tenger fölé, több ezer éves kőtömb állt, rajta egyetlen névvel: Lee Taemin

Nem volt dátum, nem volt kereszt, talán maga a nép sem tudta, mit jelképez a szikla. Már maga Taemin sem tudta. Hiszen ott állt sírkövével szemben, kéz a kézben feleségével, oldalán testvérével, akit végül visszanyert a sötétből.

- Nem emlékszem pontosan, hogyan történt. – mondta halkan, a tömböt vizsgálva. – De azt hiszem ennek már nincs jelentősége. – indult el a kiszögellésről a fekete homokkal borított, háborítatlan, néptelen vízpartra. 

Csak Jongin maradt fent a kiszögellésen, letelepedett a szélére, lelógatta lábát a semmibe és élvezte korlátozott szabadságának végtelen boldogságát. Mert boldog volt. Boldog volt, akárcsak két másik fele. Szerelme és testvére. És lenézett a partra hosszú idő elteltével, ahol tekintete csak eldobált ruhákat talált, a vízben pedig egy egybefonódó párt.

Ki tudja, holnap talán Taemin figyeli majd így őket.

Vége

XXVIII.

Reggel napsütésre keltem, hunyorogva takartam az elmúlt időszakban inkább sötéthez szokott szemeimet és sóhajtva másik oldalamra fordultam, szembetalálva magam egy csupasz, szobor simaságú mellkassal. Finom érintések húzták el arcom elől a hajtincseim és puha ajkak nyomódtak a tincsek helyére.

- Jó reggelt! – suttogta Taemin arcomra, nem mosolygott, mégis mély gyengédség uralta a légkört. Hamar eszembe jutott miért is. Mély sóhajjal fúrtam arcom mellkasába és lehunytam a szemem. A karok szorosan fonódtak körém és ujjak cirógatták hátam, most realizáltam, nem csupán Taemin fekszik ruhátlan az ágyban, ez pedig arcomon fokozatosan elterülő pírt okozott. – Hogy vagy?

- Üresnek érzem magam. – motyogtam bőrére, nem akartam előbújni innen.

- Én is. – suttogta tovább simogatva, én pedig minden akaratom ellenére hamarosan mély, álomtalan álomba zuhantam a napfény által védelmezett szobában, kedvesem karjaiban.

Taemin egy ideig figyelte az ismét álomba merülő lányt, majd óvatosan elhúzva karjait róla, kimászott az ágyból. Lassan öltözködött fel, elmosolyodva érve a jelhez fehér bőrén. Visszakapta, amiért küzdött és tudta, soha nem fogja még egyszer elveszíteni. Sokkal jobban fog vigyázni rá, ezt megfogadta.

- Hogy van? – üdvözölte Sehun azonnal a tárgyra térve, a makacs fiúnak esze ágában sem volt elhagyni egykori gazdáját.

- Jobban, de még nincs túl a nehezén. Valamit motyogott Hayanaról félálomban, hogy el fog jönni és megöli. – vakarta meg tarkóját zavartan, Sehun értetlenül pislogott. – Nem értettem én sem.

- Jongin…?

- Mi van vele?

- Mármint… biztos… hogy tudod… halott? – Taemin érdeklődve lesett Sehunra, de a másik árny belezavarodva a gondolataiba, csak pislogott.

- Hogy érted?

- Hát… egy démont nem olyan egyszerű megölni. Főleg ha az Kai. – Taemin nemet intett a fejével.

- Ezúttal biztosan sikerrel jártak. Azt bánom, hogy senki sem tudja milyen ő valójában. Hogy csak egy irány kellene neki, amit Dashimintől meg is kapott, hogy hatalmas szíve van és hogy mennyire küzdött a gonosz ellen, hogy elég jó legyen a választottja mellé. Átéltem, amit ő, hála a kapocsnak. Sajnálom, hogy mindenki csak a rosszat látta benne. Néha még Dashimin is. De tudom, hogy ez most vigasztalja, akármennyire is szerette őt. – befejezve mondandóját, némán emelte ajkaihoz a teáscsészét és kortyolt a forró italba. Semmit sem ártott neki.

- Sajnálom, hogy nem tudhattam igazán ki ő. – rázta meg Sehun fejét. – Dashimin ragaszkodása azonban elég indok volt nekem, hogy ne ítéljem el. Mi lesz vele most?

- Mármint Dashiminnel? Hayana hoz neki egy új árnyat a napokban. Talán már holnapra megérkeznek.

- Holnap lesz a bál. – fűzte hozzá Sehun a gondolatait. – El kellene vinned, egyedül úgy sem menne el egy ilyen válságos időben. Elterelné a figyelmét a veszteségről. – Taemin aprót biccentet és megnyalta ajkait.

- Tényleg az lesz a legjobb, ha elmegyünk. Most talán jobb lesz, ha az emberek felé húzódik. A másvilág veszélyesebb nem is lehetne számára. Megölte a Legfőbb fiát és egyébként is túl értékes. – Sehun volt a soros a bólogatásban. – De minden rendbe fog jönni. Először Dash, utána pedig az élet is talpra áll. Edom ismét igazi hazánk lesz. – suttogta az árny maga elé meredve, majd biccentett.

Valahol Edom szívében, a föld gyomrában, labirintusok mélyén egy kék folyó hömpölygött földöntúli fénnyel. Az úrnő alakja ott magasodott partján. Büszke tartása nemesi vérről tanúskodott. Családját még senki sem rengette meg, vér szerinti örököse volt démonjának. Mosolyogva emelte kezét a vízhez, nem szégyellve leguggolni a partra és belemártani a békés folyóba kecses kézfejét. Fény foszlány tekeredett fel ujjai mentén, majd siklott be két résnyire nyílt ajak közé.

A test mély hörgéssel kapott levegő után, köhögött fel, majd nyugodott meg némi zihálás után. A tekintet riadtan járt körbe a sötét teremben, a nő pedig csak mosolygott rá.

- Ne félj kedves! Biztonságban vagy, csupán újjá születtél. Hogy érzed magad?

- Rettentő könnyűnek érzem a lelkem.

- Borzasztó terhet cipeltél idáig, de a halál elragadta. – cirógatta meg az újszülött arcát. – Az emlékeid hamarosan teljesek lesznek, addig nem fog senki zargatni, míg jól nem érzed magad. De szorít az időnk. – a fej némán biccentett, a pupilla befele figyelt már. Elöntötte a testet az emlékek első rohama.

Így született meg egy árny valaki szolgálatára.

Mikor ismét magamhoz tértem, a nap sugarai messze jártak ablakomtól, fáradtan nyújtóztam ki az ágyban. Egyedül voltam, Taeminnek pedig nyoma sem volt. Reméltem, nem csak álmodtam mindazt, amit előző éjjel adott nekem. Most is beleborzongtam.

- Felkeltél. – a halk hang hátam mögül érkezett, az árny ott ült fehér ingében az ablakban, akár egy sápatag, vézna hóhér. Megborzongtam a gondolatra. Tekintetem találkozott Taeminével, a fiú arcán pedig gyengéd mosoly szelt utat magának.

- Felkeltem. – bólogattam. Sokkal jobban éreztem magam a hosszú alvás utáni zavartságnak hála. Mosolya szélesedett és a földre huppanva hozzám lépkedett, hogy hozzám bújhasson, akár egy hatalmas vadmacska. Szeretettel adtam neki ölelésem, simogatásom, a fiú pedig lehunyt szemmel élvezte mindet. – Szerinted elfelejtem őt valaha is?

- Senki sem várja, hogy elfeledd. Pusztán a fájdalmad kell szabadjára engedned. – nem értettem mi a kettő közti különbség, de nem bolygattam a dolgot, még súlyos, vérző seb volt nekem Jongin elvesztése. – Sehun arra kért, holnap vigyelek el a bálba. – folytatta Taemin halkan, míg kényeztettem őt a szoba bensőségében. – Csak akkor teszem ezt meg, ha te magad is akarod. – elgondolkodtam szavain. Nem volt túl sok kedvem megmozdulni sem, de úgy gondoltam, nem ártana, ha nem itthon lennék az idő alatt.

- Azt hiszem Sehunnak igaza van és jót tenne nekem. – bólintottam belegyezően. Lassan tolta el magát tőlem és bólintott.

- Reggelizz a kedvemért! – csak megszeppenten bólogattam. Nem tudtam volna kimondani, a kedvéért bármit megtennék, ahhoz ezek a szavak túl kínosak voltak. – Utána annyit pihensz, amennyit szeretnél.

- Rendben. – indultam az ajtó felé, de Taemin megállított és testemre mutatott. Elpirulva fedeztem fel ruhátlanságom. Sietősen kaptam egy póló és egy nadrág után, majd öltözés közben felfedeztem valamit combjaimon. Vöröses-lila foltok voltak, olyasmik, mint egy sérülés. Pár pillanatig figyeltem őket, mire ráébredtem, ezeket a foltokat telt ajkak hagyták rajtam még az éjjel. Elpirulva bújtam nadrágomba és a mit sem sejtő Taeminre lesve bólintottam, mehetünk. Hűségesen követett ki a konyhába, ahol már anya serénykedett hálóingben. Elálló szavakkal meredt Taeminre, majd mit sem törődve másokkal a karjaiba zárta a megszeppent fiút. Nem hallottam mit mond neki, csak láttam, mozognak ajkai a füle mellett, árnyam pedig szelíd mosollyal bólint neki.

- Hogy érzed magad? – fordult utána anya felém, de a válaszadásban egy rám csimpaszkodó Miryu fékezett meg. A széllel bélelt, fiatal, mit sem értő kislány azonnal Jongin felől kérdezett, mire Sehun szinte kikapta őt a kezemből, anya a szája elé téve kezét figyelt, Taemin azonban higgadt maradt, reakciómra várva, ami nem következett be. Csak elnyomtam magamban a késztetést a kiborulásra és leültem enni. Síri csendben.

- Ne nyomd el! – mondta Taemin halkan, alighogy beléptünk a szobámba és becsukódott az ajtó. Szorosan állt mögém, hozzám simult, nyakamba rejtette édes csókjait, melytől a remegés szinte levett lábaimról és kezei útnak indultak a testemen. – Csak így tudlak vigasztalni, engedd meg kérlek! – pár perc hezitálás után belementem ebbe a kérésbe. Szeretkezni Taeminnel a megnyugvásért, nem hangzott olyan rosszul.

És még kevésbé volt rossz. A délelőttbe, majd délbe forduló reggel nyögéseimtől, biztatásaimtól vált színessé, bár fogalmam sem volt róla, odakint hogyan reagálhatnak Taemin állandó becézésére és a fiú néha feltörő túlontúl érzéki hangjára, ami hallhatóan ágyba csalogató volt azután is, hogy megkapott.

Ebédkor, mindenki szeme elé állni némi szégyenpírral járt, nem éreztem okát valódi szégyenkezésnek. Taemin és a lehető legnagyobb intim közelség tudott csak megnyugtatni és feledtetni. Titkon pedig még mindig reménykedtem, Jongin egyik nap megjelenik. Talán ez a szívszorító reménykedés soha nem múlik majd el.

Taemin, miután kimentek ebédelni, féltéssel figyelte kedvesét, aki amint távolabb keveredett tőle, elkezdett magába süllyedni, tekintetében pedig fájdalom tükröződött. Jól tudta, hogy Dashimin jelenleg elszántan kapaszkodik belé, az utolsó szeletbe, ami maradt Jongin után. Ő maga is gyászolta öccse elvesztését, azonban fel sem tudta fogni minden bizonnyal azt, amit most Dashimin érzett. Szeretett volna segíteni, de úgy festett, ennek egyetlen módja, ha támogatja kedvesét és megadja azt, amire vágyik. Ami jelenleg a közelségben és az intimitás minden formájában nyilvánult meg. Taemin nem tudott most többet adni és ez frusztrálta az árnyat. Szabad volt, azonban amibe ütközött, erősebben korlátolta, mint eddig bárki, vagy bármi.

Mingmin nem nézett Dashimin felé. Taemin jól tudta, a férfi most lenézi a fiatal lányt, amiért vele szeretkezett délelőtt. Hétköznapi ember volt, akinek a hűség többet jelentett, mint a szerelem szabadsága. Taemin már tudta, hogy nem elég az édesanyának ismernie a titkot. Mindenkivel meg kell osztaniuk, hogy Dashimin biztonságban lehessen itt, amíg odaát háború dúl. Túl értékes volt, vigyázni kellett rá. Ezért is reménykedett benne, Hayana időben érkezik az új árnnyal és elé erős teremtést hoz Dash számára. Amennyi bajba ő keveredett, lehetetlen volt egy egyszerű árnynak védelmeznie.

Dashimin délután álomba merült az ágyán összegömbölyödve, Taemin óvatosan takarta be a kis testet és Sehunhoz csatlakozott. A lány azonban estére is kitartó álomban feküdt, Taemin úgy sejtette, a gyász túlzottan levette őt lábáról, így egy zuhany után kedvese mellé simult és védelmezően ölelte magához.

Reggel pedig ő kelt később, még így is rettentő korán. Éppen hajnali öthöz érkezett még csak az óra mutatója és a nap sem kelt fel. Taemin pedig kedvese keresésére indult. A kertben talált rá, a medencében volt, ruhái a peremen elszórva. Elmosolyodott a neki háttal fürdőző lány látványán és megszabadult vékony ingétől, majd nadrágjától is és ruhátlanul siklott bele a vízbe, majd simult a meglepett lányhoz. Dashimin beleolvadt ölelésébe, sóhaja pedig arról árulkodott, kellemes neki a közelsége.

- Hiányoltalak már. – mosolyodott el, hátra hajtva fejét.

- Akkor miért jöttél ki?

- A víz sokat segít. Főleg ez az ősi víz. Gyógyítja a látható és láthatatlan sebeket is. – fordult felé, Taemin pedig bólogatott párat, majd megcsókolta kedvesét. – Akarom… akarlak. – suttogta ajkaira, az árny pedig megborzongott.

- Most?

- Igen.

- Akkor csöndben kell lennünk.

- Tudom. – karolta át nyakát, lábait pedig a fiú derekára fonta.

Sehun Miryu mocorgására riadt fel az ablakban ülve, mire azonban magához tért a hajnali órán, a kislány már fel is kapaszkodott mellé, tenyereit és kis orrát pedig az üvegnek nyomta.

- Dashimin a kertben van. – derült fel. Sehun követte a kislány tekintetét, Dashimin valóban ott volt, majd levetette ruháit és a vízbe siklott. Hosszú percekre eltűnt a mélyben, mielőtt a fára támaszkodva nézelődni nem kezdett. A kert pedig újabb vendéget fogadott ekkortájt, Taemin követte Dash példáját és ruháit elszórva érkezett a vízbe. Sehunt annyira nem érdekelte a dolog, hogy figyelmet fordítson rá, álmos volt még ugyanis. – Mit csinálnak vajon?

- Fürden… - nézett ki Miryu kedvéért az ablakon, majd sietősen elcipelte onnan a kislányt.

- Láttam már ilyet, nem baj.

- Nem baj, de ez az ő pillanatuk. – magyarázta ki az árny saját zavarát. Nem illet belelesni ebbe az intim közegbe.

Mire anyáék felbukkantak a nappaliban, ahová Taeminnel gömbölyödtem egy pokróc alá a TV elé, mind a ketten megszáradtunk és megnyugodtunk.

- Taemin? – szólaltam meg halkan, meg akartam osztani vele a gondolataim akkor is, ha nevetségesek.

- Mond, édesem!

- Gondolod… hogy tényleg semmi esély rá, hogy újra lássam? Csak hogy elbúcsúzhassak tőle? – gyűltek könnyek a szemembe, nem érdekelt, ha a család többi tagja is hallja a beszélgetést.

- Sajnos nem hiszem. Nem mondott neked semmit akkor?

- Azt mondta, hogy így legalább többet nem bánthat… és minden áron megvéd.

- Tudta! – ugrott fel Taemin, mire összerezzentem.

- Mit tudott?

- Tudta, hogy meg fogja ölni. És mégis odament? Mégis mit képzelt magáról?! Hogy gondolta? – kezdett azonnal járkálni az árny, én pedig elkeseredetten figyeltem mozdulatait. Szóval Jongin tudta… Jobban fájt ez, mint a tudat, hogy tőrbe csalták. – Most inkább készüljünk a délutánra! El fog rohanni az idő. – sóhajtott szemembe nézve. Letörölve egy kósza könnycseppet, bólintottam.

Taeminnek pedig igaza lett. Mire végeztem a készülődéssel, az ebéddel és mindennel, lassan indulni kellett. Kint szakadt az eső és villámok hasogatták az eget, a víz ömlött nagy ablakomon, én pedig tükröződtem az üveg belsején. Víz puhaságú halványkék ruhám, koromfekete hajam, sminkelt kiemelem szemeim és ajkaim, egy torz valóságban álltak velem szemben, elmosva a zuhatag által.

- Gyönyörű vagy. – mosolygott rám anya, mikor kiléptem szobám biztonságából. Taemin is kint ült a nappaliban, fekete ingben és fekete nadrágban. Nem zavart, hogy ennyire sötétbe öltözött, földöntúlian vonzóvá tette.

- Tündér. – mosolyodott el lágy ravaszsággal, majd fülelve kapta fel a fejét, akárcsak Sehun, aki a földön ült a gyerekekkel. A két árny egyszerre mozdult az ablakhoz. – Vendéged van. – fordult hátra hozzám Taemin és biztatóan biccentett, tekintete azonban felhős volt. – Én inkább bent maradnék.

- Hayana… - suttogtam és nagyot nyelve biccentettem. Talán hiba volt azt kérnem a szívességért, hogy öljön meg. Hogy tehetném ezt Taeminnel? Mégis kifele indultam. Kinyitottam az ajtót és a fedett verandán állva figyeltem, ahogyan Hayana kiszáll a tőlünk kölcsönzött kocsiból és esernyőt bontva felém sétál.

- Talán tévedtem veled kapcsolatban. – mért végig. – Nem csak bátor, de szép is tudsz lenni. – villant tekintete az ablakra, ami mögül Taemin villámgyorsan tűnt el. Elmosolyodott. – Visszaadtad nekem a legnagyobb kincsem, és megölted azt, aki bántotta az én csodálatos árnyaim, ezzel pedig kivívtad az elismerésem, démonmester. – hajtott fejet. Nem volt mozdulataiban semmi mesterkélt, ez pedig összezavart. – Ma azonban csak a kötelességem teljesítem és elhoztam hozzád az új árnyad. Kérlek tisztelj meg és vigyázz rá! – csak biccentettem. – Sehun érkezése nem várt volt, így nem volt alkalmam ismertetni veled a szabályokat. Az árnyad nem töltheti be a párod szerepét, csupán szeretőként szerepelhet egy démonmester listáján. Nem nemzhet gyermeket. Amennyiben ez megtörténne, a magzatot el kell pusztítani. – mért végig. – Ez a múltra nem vonatkozik.

- A múltra?

- Amennyiben az árny, amely szolgálatba áll, szolgálata előtt nemzett gyermeket, vagy lépett szeretőnél magasabb rangú szerepbe, ezek az apró kikötések érvénytelennek minősülnek. – ismét bólintottam, ahogyan ő is. – És egy apró ajándék tőlem, amit ígértem. Megkapod, amire a leginkább vágysz. – szóra nyitottam a szám, hogy elmondjam, nem akarok meghalni, ő azonban csak elmosolyodott és hátat fordítva nekem visszalépkedett a kocsihoz, beszállt, az pedig kifordult az útra. Egy magányos alakot hagytak hátra. Összehúzva magát állt a hideg esőben. Ő fog megölni. Könnyek gyűltek a szemembe és szipogva kiléptem az esőbe. Ostoba voltam. De elhatároztam, szembenézek a sorsommal. Magassarkúmban kissé esetlen egyensúlyoztam a kavicson, imbolyogtam, meg-megbotlottam, majd kis híján tényleg összeestem, mikor a sarkam egy hegyes kőre ért és az kifordult lábam alól. Az alak felém mozdult, karok ragadták meg derekam és tartottak meg.

Az árny figyelte, ahogyan gazdája kilép az esőbe és cipőjében egyensúlyozva felé indul. Elmosolyodott magában, olyan ügyetlen. Azért féltette is a csuromvíz lányt, nem akarta, hogy baja essen, szoros kötelék fűzte hozzá, ez természetes volt. Mikor azonban mégis kicsúszott lába alól a talaj, a villámnál is sebesebben termett előtte, hogy megtartsa. Maga sem tudta, hogy tudta megtenni ezt a sok méteres távot ilyen gyorsan. Mindenesetre időben foghatta meg a keskeny kis derekat, hogy lábon tartsa a tündért. Megilletődve nézett fel rá, arcát teljesen szembefordítva az esővel, a fekete festék pedig könnyeként folyt le szemeiről. Az árny látta, hogy szeme fehérje rózsaszínbe vált, innen tudta, hogy sír. Tudta jól azt is, saját szemeiből is ömlenek a könnyek. Elképzelhetetlen pillanat volt ez. Végül gazdája ajkai elnyíltak, megmozdultak, de hang alig jött ki rajta.

- Jongin… - suttogta elfulladva és felé nyújtotta kezét.

- Itt vagyok. – bólintott az árny, előrébb döntve fejét, hogy Dashimin elérhesse, megérinthesse.

- Itt vagy. – simogatta az esőtől hideg arcot. – Tényleg itt vagy.

- Szeretlek. – suttogta az árny és magához húzta a még mindig bizonytalan lábakon álló lányt, ajkai pedig vakon találtak rá kedvese ajkaira. Hosszú utat meg idáig, hosszú keserves utat. Mostmár azonban nem kellett attól félnie, hogy fájdalmat okoz neki, mostantól mindenképpen Dashiminé volt a szíve.

XXVII.

Otthon, a ház előtt Sehun fogadott, mellkasára fektetett kézzel állt, az eget bámulva. A talpam alatt ropogó kavicsokra figyelt fel, tekintete elkerekedett, ahogy felismert és elém rohanva kapott a karjaiba.

- Azt hittem belehalok, úgy fájt, amit tettél. – suttogta nyakamba, szorítva magához, ahogy csak tudott. – És azt hittem elveszítettelek.

- Jól vagyok. – suttogtam hozzá hasonlóan elszoruló torokkal. – De nem szándékoztam visszajönni. – a karok azonnal ragaszkodóbban öleltek.

- Gyere, menjünk be! Róluk amúgy is le kellene venni azt a sok vasat. – meglepetten fordultam hátra, Victoria engem, Taemin a földet figyelve állt nem messze tőlem.

Minseok a szobámban várt, mellkasán összefont karokkal, haragos tekintettel.

- Ideje lenne elmondanod mi volt az a búcsú, hol is jártál és miért csupa vér az arcod, meg a kezed. – riadtan kaptam arcomhoz, ragacsos, nedves volt, pólóm ujjával igyekeztem lemaszatolni. – Szóval? – letelepedtem mellé az ágyra, közben Sehun beterelte a két rabot kezeiben vésővel és kalapáccsal.

- Azt nem bent kellene csinálnod… - motyogtam, de a máskor is makacs árny ügyet sem vetett rám. – Én… nem hittem, hogy élve kijutok. – sütöttem le szemem Minseok előtt állva. Éreztem magamon Taemin pillantását, de rá még kevésbé tudtam nézni.

- De itt vagy. – fogta meg bátyám a vértől maszatos kezeim és megszorította őket. Bátortalanul lestem rá, biztató mosollyal figyelt. – És itt van Taemin is. – szavaira elszorult a torkom. Nem voltam képes Taeminre gondolni.

Vas kopogott le a földre, érdeklődve néztem Sehunra, a fiú éppen Victoriat szabadította meg a bilincsektől, a lány pedig csuklóit dörzsölve nézett végig rajtunk. Árnyam, volt árnyam csendben lépett Taeminhez, ő pedig továbbra is lefele meredve előre tartotta csuklóit. Mikor a véső felsértette érzékeny bőrét, összerezzentem, Taeminnek csak állkapcsa feszült meg.

- Kész is vagy. – vette fel Sehun a láncokat és kifele indult velük.

- Hálás vagyok a megszabadításomért. – Victoria hangjára rákaptam szemeim. – Nővérem is az lesz minden bizonnyal, a fémkorbács pedig nem lendül fel, míg a legfőbb nem áll előtte az életéért könyörögve. – szavaira elgondolkodtam. Szentül hittem, Jongin az ikermester és neki van „vaskorbácsa”. Ezek szerint tévedtem, Hayana az. – Tarts velem! Nővéremnek kedvére való lesz jelenléted. – nézett Taeminre, gyomrom görcsbe állt. Ha Taemin elmegy, abba belepusztulok. Az árny kerek szemekkel bámult rá egy darabig, Victoria biztatóan biccentett.

- A nővéred elvette az öcsém életét, mert nem tudott átlépni a csalódásán. Ha azt hiszed, veled megyek, hogy a kutyája legyek, nagyot tévedsz.

- Megbecsülne. Kedvére való vagy.

- Itt maradok. – húzta ki magát, közelebb lépve hozzám, Victoriat figyelve. – Itt van, akihez tartozom. Aki itt tart. – kérdőn pislogtam körbe, de senki sem figyelt rám ezekben a percekben.

- Megbánod még, de a döntésed szabad. – biccentett Victoria és elfordulva beleveszett az árnyékokba.
Megilletődve álltam Taemin oldalán, észre sem vettem, Minseok mikor hagyott minket magunkra. Óvatosan vezettem tekintetem a fiú koszos arcára. Egyenes orra végén cimpái idegesen remegtek, az apró anyajegyet pedig elfedte a mocsok. Hosszú pilláinak íve lefele vezette tekintetét, ajkait óvatoskodva szorította össze, arccsontján pedig lilás zúzódás éktelenkedett. Mikor megérezte, figyelem, lassan emelte rám tekintetét, oldalra lesve.

- Miért maradtál? – nyögtem ki. Türelmetlen feszültek egymásnak a puha, telt ajkak, tekintete pedig körbejárt a szobában.

- Nem egyértelmű? – suttogta az árny, ismét engem nézve, lassan felém fordulva testével. – Szeretlek te őrült démon. – szavam elakadt és tátogva néztem rá. Kétségbeesetten próbáltam kinyögni a választ. Én is szeretlek Taemin, de a szívem szilánkosra zúzva hever bennem. Most mégis heves kismadárként verdesett mellkasomban. Ez a férfi még mindig szeret engem. Minden történtek ellenére. Reméltem, szavak nélkül is eljut hozzá, mennyire hevesen reagál a testem erre a pár kis szóra, ami elhagyta ajkait.

- Én… - suttogtam, a folytatás azonban néma maradt. Nem hagytak neki helyet. Arcom tenyerei közt nyugodott, bizonytalanul remegő ujjaim pedig pólójában kerestek kapaszkodást. Reszketve csókoltam a szárazságtól sós ajkakat, hosszú percekre elfeledve minden engem ért kínt. Csak mi voltunk a néma, éjszakai világban, mi és az érzések, amiket kiváltott belőlem. Nem akartam őt elengedni soha többet. Kapaszkodtam első és utolsó megmentőmbe, aki mindig itt volt, ha kinyújtottam érte karjaim. Arcom cirógatva hagyott végül levegőhöz jutni, remegő ajkakkal, könnyes tekintettel néztem őt. Olyan csodálatos volt.

- Nem kell válaszolnod. – suttogta ajkait homlokomhoz nyomva, továbbra is csak pólóját markolva álltam. – Sokat bántottak, bántottalak. Nem voltam őszinte. Még mindig vannak titkok és hazugságok, amiket magamban kell tartanom, de szétfeszítenek. Képtelen vagyok hazudni, neked még is muszáj… még… egy kis ideig. – mellkasára meredve hallgattam homlokomra suttogott szavait.

- Milyen hazugságok? – suttogtam gyenge hangon. – Mivel kapcsolatban hazudtál?

- Nem vagyok elég erős most, hogy megvédjelek tőlük, ha elmondom neked.

- Van közük… kettőnkhöz? – reméltem, érti, mire célzok.

- Némi. – biccentettem aprót – De nem kettőnkről hazudtam neked. Nem az érzéseimről, vagy a gondolataimról feléd.

- Tehát tényleg nem akarod magadon a démonok jelét?

- Ezt nehéz elmondani. Nehéz elmagyarázni hogyan is érzek…

- Azért megpróbálhatnád. – vágtam szavába, kicsit távolabb húzódva tőlem. Láttam, keresi tekintetem, de nem bírtam belenézni szemeibe.

- Rendben… Előbb zuhanyozz le, csupa vér és kosz vagy, utána megpróbálom elmondani. – túrt a fekete tincsek közé, elfordulva tőlem. Bólogattam és megfogva pizsamám, törölközőm, kifele indultam.

- Jongin… ő sosem akadékoskodott, ha az igazságról kérdeztem. Ő őszinte volt és nem hazudott nekem. Innen tudtam, hogy tényleg szeret. – láttam szemem sarkából, ahogy felém kapja tekintetét, de elfordultam és a fürdőbe indultam. Beletapostam a lelkébe, jól tudtam. Mégis haragudtam Taeminre valamiért. Ő élhetett, Jongin pedig nem. Igazságtalanság volt.

Lassan vettem le véres, szakadt, mocskos, átizzadt ruháim, egy ideig bámultam is az idegen, komor lányra a tükörben. Megint össze voltam törve. Fogalmam sem volt mit láthat így bennem az az árny. A sarokba dobálva a ruhákat, halk sóhajjal álltam be a meleg víz alá. Csípte szétszabdalt ujjbegyeim, remegett a kezem miatta, de nem mozdultam. Mindössze pár perc telt el és ömleni kezdtek eleinte lassan kibuggyanó könnyeim. Azt kívántam Taemin bár itt lenne velem most, bárcsak érezném magam körül a vékony, de izmos karokat. Bár úgy ölelne magához, mint az első közös zuhanyzás alkalmával. Felsejlettek előttem a képek. A rettegés Kaitól, az árny bátor szembeszállása a gazdájával, a szeretete felém, a folytonos gondoskodása. És eszembe jutott miért is tört össze ez kettőnk közt. Én tehettem róla. Majdnem megöltem őt. Hayana tönkretette cserébe a múltunkat. Vagy Taemin, vagy Jongin. Én pedig a démont választottam. És bár Taemin elvesztette az emlékeit, küzdött értük, értünk. Semmibe vettem az érzéseit…

Zokogva, kezeimbe rejtve arcom álltam a víz alatt, ami most nem tudott vigaszt nyújtani. Égett arcom a szégyentől, és a lelkemben újfent tomboló fájdalom sokszor olyan intenzív volt, mint amit Jongin elvesztése okozott. A tompa, mély, folytonos gyászolásra ösztönző fájdalmat mélyen elnyomta az önostorozás, a féltékenység, a reménytelennek festő, eddig elbújt szerelem, amit az árny ébresztett bennem abban az időben, mikor még csak ő volt nekem. Kockáztatta az életét értem minden áldott nap, mikor megvédett, mellém állt, én pedig csak bántottam őt. Aki akkor is mosolygott rám, mikor Kai büntetése után, szanaszét szabdalt háttal csak az én életem érdekelte.

Határozott mozdulattal zártam el a vizet a fürdés és sírás közepén. Volt valami nagyon fontos dolog, amit helyre kellett hoznom.

Taemin nyugalommal arcán, tisztán, másik ruhában üldögélt az ablakomban, kifele bámulva, csak azután nézett felém, hogy felmásztam az ágyamra. Nem volt bátorságom arra kérni, jöjjön ide mellém. Csak csendben vágyakoztam ölelése után.

- Miről szeretnél tudni? – kérdezte halkan, hangja semmilyennek, színtelennek tűnt. Megint el tudtam volna sírni magam. Ezt én tettem vele. Szóra nyitottam a szám, majd még párszor nekifutottam, mire megfogalmaztam az első kérdésem.

- Emlékszel, mikor Kai először ölt meg majdnem?

- Soha nem fogom elfelejteni.

- A hegeim feketék lettek, mielőtt nyomtalanul eltűntek volna és a fájdalom is emberivé vált órák alatt. Hogy csináltad? Mert a víz nyomtalanul tünteti el a sebeket azonnal. – apró, esetlen kis nyögés hagyta el ajkait, mintha nem akarna válaszolni a kérdésre, mégis megtette.

- Belehaltál volna abba a kínba, hiába találtam neked tiszta vizet és hiába reménykedtem az erődben, túl gyenge voltál. Bár korlátozott a hatalmam, mivel a gazdám okozta a fájdalmat, egy módon jogom volt elvenni, ha átveszem. – kerek szemekkel néztem rá. Átvenni a fájdalmat. Minden ütés, ami ért… - Ekkor olyan intenzitással érezzük azt a fájdalmat, ahogy az áldozat tette. – a mondat végén beharapta ajkát és szinte háttal fordulva nekem bámult ki az ablakon.

- Hányszor csináltad ezt?

- Az maradjon az én titkom. – suttogta. – Miről akarsz még kérdezni?

- A jelek… - piszkáltam ujjaimmal a takaróm ráncait.

- Azt már elmondtam mi célt szolgálnak. Napjainkban pedig minden erősebb démon rendelkezik jellel. Ellenben velünk, árnyakkal.  Mindamellett, hogy későn ébredtem rá, mekkora szégyen több jelet viselnem magamon, szembesültem azzal is, hogy mivel én nem rendelkezem ilyesmivel, a kettőnk kapcsolata mindig egy irányúnak fog festeni én pedig szeretlek mindennél jobban, akkor is csak egy alábbvaló maradok, egy szolga, akit kiváltság ért…

- Akkor ezért nem akarsz egy jelet sem? Szégyennek érzed.  Mintha kihasználnának.

- Ki is használtak, aztán odébb rúgtak. Kivéve egy valakit… és én csak az ő jelét akarom. Nem többet, csak egyet. Arra vágyom, hogy egy valakié legyek. – nem tudtam ki lehet az a valaki. Én biztosan nem. Ugyanúgy eldobtam magamtól Taemint, mint mások. És végig magamat sajnáltam, végig azt hittem én vagyok a legnagyobb áldozat.

- Értem…

- Van még valami, amit el akarok mondani. Megkérdezni úgysem fogod, de én rákérdeznék… Soha nem érdekelt miért vigyáztam ennyire rád?

- Soha nem gondoltam bele. – néztem rá – Miért? Miért tetted?

- Eleinte nem gondoltam magamra. Tudtam, éreztem, hogy fontos vagy. Furcsa volt Jongin ellenszenve irántad, úgy éreztem te vagy az, aki még kell neki, akire szüksége lesz. Végülis nem tévedtem… Próbáltalak megvédeni tőle, hogy nehogy kárt tegyen a jövőjében.

- Akkor végig Jonginra gondoltál? Erre a hazugságra céloztál? – kérdeztem kibuggyanó könnyekkel, csak felsóhajtott.

- Soha nem voltak emberi érzéseim. Évszázadok alatt egy sem. Te viszont… felrobbantottál. Mindent felborítottál, amit magamról hittem és véltem hinni. Ráébresztettél, hogy igenis emberibb vagyok, mint hiszem. Túl hamar és túlságosan beléd szerettem. És ez a szerelem volt az, ami mindent ilyen katasztrofális irányba terelt. Ha Hayananak nem lett volna mitől megfosztania, meg tudtalak volna védeni. Sőt, ha nem szerettelek volna, nem akartam volna hazudni sem neked és titkokat őrizni, mert nem szégyelltem volna azt, ami vagyok. Valaki, akinek csak kihasználják a testét múló örömökre. Egy üzleti alany, aki számtalan démont megnyert a siker érdekében. Melletted ez mind szánalmasnak és szégyellni valónak tűnt. Ezért is voltam hálás Jonginnak. Meg tudott téged védeni, mikor én már képtelen voltam rá.

- Miért nem tudsz önző lenni, ha annyira emberi vagy? – fakadtam ki hirtelen, haragosan, ijedten nézett rám. – Szembe mentél Jonginnal. Egészen idáig azt hittem értem tetted, de nem. Csak a gazdád érdekében volt mindez. Ne csodálkozz, ha mindenki képes téged kihasználni!

- Amikor azt mondtad szánalmas, amit irántad érzek, igazad volt. Azt az emléket kaptam vissza Hayanatól először. Mégsem vettem figyelmezető jellegűnek. Lehet, hogy szánalmas, figyelemre nem méltó számotokra, de engem ez tart életben idebenn. – bökött mellkasára. – Ez a szerelem volt az, ami miatt képes voltam legyűrni a feléd táplált rettegést és ez a szerelem volt az, ami segített visszanyerni az emlékeim. Ez tartott életben, miközben láncra vertek, hogy majd valaki megint kihasználhasson…

- Azt hiszed, én nem szeretlek téged te idióta? – kiabáltam rá, nem érdekelve, nem csak ketten vagyunk itthon. – Te voltál az első lény a világon, akit nem voltam köteles szeretni, mégis szerettelek. Elérted, hogy beléd szeressek, aztán feladtál mindent Jonginnal szemben. Ne csodálkozz, ha elnyomtam magamban és más felé fordultam! Kettőnk közül pedig csak én vagyok szánalmas… - néztem rá könnyek fátylán át. – Pont úgy kihasználtalak, mint mindenki más. Nem tudom ki az, akitől örömmel veszed a jelét, de ő a legszerencsésebb a világon. Miért nem veszed észre mennyire csodálatos vagy?

- Mégis kinek a jele lenne? – nevetett halkan, mire még jobban eleredtek a könnyeim és elrejtettem előle az arcom. Pár pillanattal később az áhított ölelés körém fonódott és nem eresztett. Némi hezitálás után készségesen bújtam az árny mellkasához. – Te vagy az egyetlen, akire vágyom, szóval felesleges bárkire is irigykedned. Megtanítottál szeretni, szeretkezni és igazi áldozatot hozni valakiért, akinek az élete fontosabb nekem, mint a sajátom. Nem mindenki olyan önzetlen árny, mint Sehun, de megtanultam, hogy van, akiért megéri annak lenni. És ez mind olyan csodás dolog, mint amit irántad érzek. És ezeket nem fogod tudni eltörölni pusztán azzal, hogy ellöksz magadtól.

- Annyira szeretlek. – suttogtam szorosabban odabújva hozzá, szorosan lehunyva szemem. Hallgattam heves szívverését, éreztem, hogy mosolyog. Az egész lénye. Gyengéden, törődően, ahogy mindig tette.

- Én is nagyon szeretlek. – csak csuklottam egyet válaszára és próbáltam visszanyelni a sírást. Nem emlékszem mikor tolt el magától és fogta kezei közé arcom, így törölgetve a könnyeim, keresve tekintetem, és mikor megtalálta, belevesztem sötét szemeibe. Megannyi fájdalom mellett csak mély szeretetet láttam. Nem neheztelt rám, nem volt haragos semmiért sem. Csupa szeretet élt benne. Arra sem emlékeztem, mikor csókolt meg végre, mikor tekintetem szemeiről folyton ajkaira kalandozott, de életem legszebb csókja volt. Végre eszembe juttatta, ő volt az, akibe beleszerettem és én voltam az, akibe ő szeretett bele. Sokat változtunk azóta, lassan egy éve volt, de ugyanúgy szerettük a másikat. Aznap éjjel teste, lelke, érintései és elfojtott, vagy épp hosszan kiengedett sóhajai mind erről biztosítottak. Ahogy azt suttogta hajamba, szeret, ahogy szorosan simult rám, támaszkodott felem, hogy végigcsodálhassam testét, egy mélyen belül szomorú, mégis gyönyörű éjszaka emlékéve vált minden perce, ahol nem volt helye alvásnak. Felelevenedett az az érzés bennem, amit az első együttlétünk váltott ki belőlem, hogy neki mindenzt szabad, Taemin hozzám érhet ilyen módon. Csakis Taemin.

Reggel tűző napra kelt fel az árny, egy a karjai közt kis gömbben alvó lánnyal. Mosolyogva nézett le rá. Csodás éjszaka állt mögöttük, bár csak hajnalban aludtak pár órát. Örült, hogy sikerült eltörölnie Dashimin fájdalmának nagy részét pusztán azzal a szeretettel, ami összekapcsolta őket. Nem ébresztette még fel kedvesét. Tudta, a mai nap még nehéz lesz neki, ahogy a következők is, a gyász ugyanis nem múlt, ahogy az ő lelkét is belepte testvére elvesztése. De remélte, hogy a gondoskodás, amit szabad teremtényként végre nyújthat, elég lesz enyhíteni ezt a fájdalmat. Nem így képzelte el szabadságát, valaki túl nagy árat fizetett ezért. Valaki, akit szeretett, és aki a lelke mélyén szerette őt, még annyira Dashimint. Ha lett volna módja rá, visszahozta volna Jongint, de talán nem volt szükséges. Végre megértette, a szeretetet nem csak önzetlenséggel fejezheti ki. Nem kell mindig áldozatokat hoznia, hogy kedvese lássa, mi mindent jelent neki.

- Mindig szeretni foglak. – suttogta szinte hangtalan, az alvó lány arcát figyelve, egy apró tincset elhúzva a teljes rálátásért. – És ő is mindig szeretni fog téged. Hidd el, vigyázni fog rád, minden éjjel őrzi majd az álmaid és letörölné minden csepp könnyed, amit ezek után miattam ejtesz. Mert pont úgy szeret, ahogyan én is. Éreztem minden percben, míg ő volt melletted.

Edom sivatagos vidékeinek mélyén, egy labirintus gyomrában pedig egy nővér hazatért, hogy sírva ölelhesse zokogó másik felét. Egy démon pedig orrát szinte egy kis, édes orrhoz nyomva lassan, gondoskodóan elmosolyodott.

- Ideje szívességet tennem valakinek, neked pedig hazatérned ahhoz, akihez a szíved tartozik.

XXVI.

Millió folyosón kanyarogtam át, fordultam vissza a zsákutcákon, mire kijutottam a szabadba. Ott volt a néma puszta, a messzeségben csillogott a fekete kocsi, amivel jöttünk. Felsírva rogytam le a porba, és csak kapkodva a levegőt, mellkasom ütemesen verve öklömmel, hátha valaha is jobb lesz, zokogtam és zokogtam. Szívem fájdalma pedig nem látszott enyhülni. Azt se tudtam, hogyan juthatnék el innen minél messzebb, hátha akkor jobb lesz. A város ki tudja merre és hány napi járófölre volt innen. Azt se tudtam merre mehetnék. Minden tönkrement, minden.

- Minden, minden, minden… - nyöszörögtem alig hallhatóan és fejem is s porba hajtottam. – Jongint akarom. – suttogtam lábam kapargatva, arcom karmolva, amiről azt hittem elmúlt, ismét elkezdődött. Magam elé idéztem arcát, mosolyát. Ahogy szemembe nézve azt mondta, szeret. Hagytam, hogy a keserűség és a gyász letaglóűzzon és beburkolja a lelkemet sötét védelmébe. Elvesztettem Jongint… elveszítettem vele Taemint is, ha még élt egyáltalán. – Sajnálom… - csuklottam halkan – Szeretlek. – szipogtam kezembe törölve orrom és átölelve térdeim magzatpózban kapaszkodtam az egyetlen dologba, amim maradt. Magamba. Mégis rettegtem, hogy darabokra hullok, most végleg.

Egészen besötétedett és lehűlt a levegő, mire alábbhagyott a fájdalom intenzitása és a kényszerű zokogás után csak száraz szemeim maradtak. Lassan felemelve fejem felültem és körbepillantottam a sötétbe burkolózó pusztán. Talán szerencsém lesz, jön egy pszichopata, vagy valami fenevad és megöl. Nehézkesen mozgattam meg a sok fekvésben elzsibbadt tagjaim, majd talpra vergődtem, körbepillantva ismét. Fogalmam sem volt most sem, hogyan is jutok majd haza.

- Már vártam, hogy jobban légy. – halálra váltan fordultam hátra, egy lány állt az ajtókeretnek lazán nekidőlve a hátam mögött. – Hayana parancsolta meg, hogy vigyelek haza. A nevem Ria, árny vagyok. – nyújtotta kezét, de nem fogadtam el. – Itt vannak a kulcsok… megértem, ha nem szívesen…

- Csak, menjünk. – suttogtam homlokomra fektetve tenyerem. Szörnyen fájt a fejem. Ria bólintott és elindult a kocsi fele.

- A démonom meghalt, mielőtt a szolgálatába állhattam volna… hihetetlen vérontás zajlik most a démonvilágban. Edom lassan a darabjaira hullik.

- Edom sosem volt a részem. Meghalok, mielőtt az lehetne. – fojtottam belé a szót ismételten.

Beültem hátra a kocsiba és elfeküdtem az üléseken. Fejem alá gyűrtem hátizsákom és bebugyoláltam magam egy Jongin illatú pokrócba, majd lehunytam a szemem. Ismét elmerültem fájdalom szennyezte kis világomban. Hagytam könnyeim végigcsorogni arcomon, hogy a fájdalom uralja a testem.

- Sajnálom, ami történt. – Ria hangja halk volt, őszinte. – De Kai nélkül talán van jövőnk. Engem ő ölt meg.

- Ő nem csak Kai volt, hanem Jongin is. Hatalmas szívvel. – nyitottam ki a szemem felsóhajtva. – Igazán szerettem őt.

- Az árnya… ő is meghalt. Igaz?

- Taemin? Igen… Ha a démon meghal…

- Igen, ismerem a mondást. – sóhajtott fel most Ria. – Az árny… a démonok ribanca. Azt mondtad Taeminnek hívják?

- Igen. Taeminnie… - suttogtam elszoruló torokkal és könnyeim ismét eleredtek. – Nem akarom, hogy halott legyen. El sem mondhattam neki mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem tett…. szükségem van rájuk. – robbant ki belőlem a keserves zokogás és elnyelt a fájdalmas éjszaka.

Mikor ismét ura volt magamnak és tetteimnek, már Szöul utcáin jártunk. Alaposan kiüthetett a kimerült gyász. Kimerített a sírás. A gondolatra pedig máris könnyek gyűltek a szemembe.

- Nos, itt volnánk. – mondta Ria halkan. Felülve meredtem a házunkra, nem akaródzott egy lépést sem tennem felé.

- Köszönöm Ria. – motyogtam és táskám felkapva kimásztam a kocsiból. Hallottam, ahogy felpörgött a motor, majd sofőröm el is hajtott. Szipogva néztem a nagy családi házra, majd leszegve fejem siettem fel a felhajtón és beléptem az ajtón.

Amint leejtettem magam mellé a hátizsákot, karok közt találtam magam, Sehun ragaszkodóan ölelt magához. Könnyeim abban a pillanatban eleredtek és szorosan ölelve a fiú vékony derekát, mellkasába zokogtam. Éreztem, ahogy tenyerei folyamatosan simogatják hátam. Az erre való koncentrálás segített lassan megnyugodnom.

- Mégis mi történt? – suttogta halkan, mire ismét felzokogtam. Azonnal tovább simogatott és többet egyikünk sem szólalt meg.

Sokáig álltam így a karjaiban, mielőtt lassan elhúzódtam volna tőle. – Zuhanyozz le! Jót fog tenni a meleg víz, én pedig főzök neked egy teát. Meg keresek nyugtatót éjjelre. – csak erőtlenül bólogattam párat és elcsoszogtam a fürdőszoba fele.

A meleg víz hatalmas erővel zúdult a nyakamba és szinte azonnal leseperte, elfeledtette velem a gondjaimat. Meg is feledkeztem róla, milyen elemi hatással van rám a víz. Leültem a zuhany alá és játszottam a cseppekkel, elterelődtek a gondolataim egy időre Jonginról és Taeminről. Teljesen kizártam őket a fejemből. Így akartam élni, egy burokban elzárva a fájdalomtól.

Egy órával később törölközőbe csavarva léptem be a szobámba és fekete ruhába bújva az ágyam végébe kuporodtam, kicsire összehúzva magam, mintha el akarnék tűnni, egy párnát mellkasomhoz ölelve, hogy bent tartsam a tollakkal és a huzattal mindazt, ami ki akart törni. Minseok lépett be hamarosan a szobába, kezeiben egy-egy bögre gőzölgő teával. Bezárta maga után az ajtót, Sehunnak az úgy sem jelentett akadályt.

- Sehun nemsokára jön, csak Miryu rosszat álmodott… - motyogta és szorosan mellém telepedve kezembe nyomta a teám. Hosszúra nyúló csendben kortyolgattuk italainkat, ahogy a gőzbe bámulva fújtam a forró teát, volt időm gondolkodni.

Tudtam, hogy örökségem miatt sokkal nagyobb felelősség nyomja a vállaim, hogy csak úgy meghalhassak valakiért, akit szerettem. Mégsem éreztem úgy, hogy felelősséggel kellene gondolkodnom.

- Halott.

- Halott? – lesett rám Minseok meglepetten. Ő nem osztozott velem a lelkem egy részén, mint Sehun. Fogalma sem volt.

- Jongin és Taemin is. Halottak. – szipogtam, igyekezve visszanyelni kibuggyanni készülő könnyeimet. – rohadtul halottak. – tört ki mégis belőlem a zokogás. Éreztem, ahogy Minseok óvatosan kifejti kezeimből a bögre fülét, majd némi csend után karjaiba zárt. Buksim, hajam simogatta. Keservesen sírva kapaszkodtam bele, hátába, vállaiba, elbújva, menedéket keresve a kegyetlen világ elől ölelésében.

Addig ültünk így és simogatott vigasztalóan, míg el nem aludtam. Kínzó rémálmok közt hánykolódva, hideg verejtékben forogva. Egészen addig szenvedtem, míg ki nem szakadtam a képek közül, fulladva, hevesen kapva a levegő után ültem fel. Éjszaka volt. A hold jeges fénye befestette a szobát az ablakon át, Minseok pedig ott aludt, ahol velem üldögélt az ágy végében. Hosszú percekig csak remegve üldögéltem, fázva a verejtéktől, ami beborította egész testem. Úgy éreztem valamit sürgősen tennem kell, mert rövid idő alatt bele fogok bolondulni ekkora veszteségbe. Minden éjjel ilyen rémálmokkal, lázasan küzdve ellenük.

Egyetlen megoldás jutott csak eszembe. Ha meg tudom menteni Victoriat, Hayana kész lesz megölni engem, csak azt kell mondanom, a halálra vágyom. Csak el kell mennem az ópium házba. Óvatosan kezdtem keltegetni Minseokot, míg Sehun nem volt itt. Álmosan pislogott rám. – El kell mennem.

- Mégis hova? – ült fel azonnal.

- Tudod esetleg, hogy hol van az ópiumház? – egy ideig csak nézte arcom, majd felsóhajtott és hajába túrva biccentett nekem.

- Lent van a téli kikötőnél, ahol a roncsokat tárolják. A rakodó dokkok után. Egy régi, romos ház.

- Köszönöm Minseok. – öleltem magamhoz szorosan, majd gyorsan felgumiztam hajam. – Ha csak rövid ideig is, de igazi, szerető báty voltál. Szeretlek. Mond meg a többieknek is, hogy köszönöm és sajnálom. Sehunnak pedig, hogy mindennél jobban megszerettem és ő volt a legjobb árny, akit csak kívánhattam, sajnálom, hogy el kell válnom tőle. – lábadt könnybe a szemem. – Sajnos se időm, se erőm elmondani nekik. Lehet, hogy nem is lenne már alkalmam.

- Várj Dash… - kapott utánam, de kifordultam keze útjából és cipőmbe belelépve elrohantam. Könnyekkel a szememben ki az ajtón és nyakamba vettem a hatalmas várost. Folyton törölnöm kellett könnyeim, hogy láthassak, tüdőm pedig sípolva kapott levegő után, mire elértem a Han partját és a kis erdőn át vágva a város szélén, a romos téli kikötőhöz értem. Inkább volt roncstelep, mintsem kikötő. Csak az járt a fejemben, hogy mihamarabb teljesíthessem Hayana alkujának rám eső felét. Hogy mihamarabb Jonginnal lehessek ismét. A megnyugvás, beteljesülés vágya hajtott, hogy minél előbb végső nyugalomra lelhessek valahol.

Minseok jól mondta, hamarosan megpillantottam az öreg házat. Ládák hatalmas hegyei takarták el, a régi ládák közt pedig a drog jellegzetes illata szállingózott. Talán még mindig tele voltak ópiummal. A ládák közt megálltam és lehunytam szemem. Nem fogom Sehunt is belerántani ebbe. Arra az összeköttetésre gondoltam, ami köztünk volt, majd egy határozott mozdulattal eltéptem. Majdnem összeestem a fájdalomtól. Biztos voltam, se apám, se Kai bántalmazása nem fájt ennyire, mint elszakadni a lelkem egyik részétől.

Az árnyékban osonva indultam meg a sötétben megbúvó ház fele és öreg, korhadt ajtaját könnyen belökve magam előtt, minden figyelmem annak szenteltem, hogy egy kis zajt se csapjak. Az emeletről és beszélgetés halk hangja szűrődött le, hárman lehettek csak. Előbb felfele indultam és belesve az ajtón, megbizonyosodtam róla, tényleg hárman vannak. A legfőbb ült egy nagy fotelben, háta mögött pedig egy feketébe rejtett magas alak állt sziklaszilárdan. A legfőbb ölében pedig egy apró termetű nő ült, kevéske ruhában, lánccal nyaka körül. Velük szemben egy élettelen alak hevert, kicsavart tagokkal.

- Egy árnnyal kevesebb. Hayana kedves minden bizonnyal kétségbe van esve. És sorba meg fogom ölni mindet, amelyik nem kell. Utána pedig üzletet ajánlok volt gazdáiknak. Mellém kell állniuk a lázadó kutyával szemben. A Leviathan utolsó élő lánya így is túl nagy hatalmat ad annak a korcsnak. – hamar megértettem, rólunk van szó. De ezek szerint nem tudja, Jongin meghalt. Nem vesztegethettem az időt. Hayanaval biztos tárgyalni akar, Victoria pedig a túsz lehet. Csak meg kell tudnom hová rejtette. – Hoz fel egy adag ópiumot! – vakkantotta a férfi, én pedig görnyedve osontam le az emeletről és rejtőztem a lépcső alá a magas alak elől. Mikor kilépett az ajtón, nekiveselkedtem felfedezni a nagy földszintet. Teljesen üres szobák voltak, hátborzongató volt. Fogalmam sem volt, egy teljesen üres épületben hova rejtette a legfőbb a túszait.

Mindösszesen egy szekrényt találtam, de az is üres volt. Kíváncsian kopogtattam meg hátsó falát, üregesen visszhangzott. Ajkam beharapva léptem be a szekrénybe és magamra húzva ajtaját megnyomtam a hátsó falát, az pedig kattanva nyílt ki előttem és egy ajtót tárt fel. Az ajtó túlfelén pedig lépcső vezetett le a sötétbe. Mobilommal világítva totyogtam le fokról fokra. Egy hosszú, szűk folyosó tárult elém málló fehér falakkal, bár a festék már alaposan megszürkült. Ajtók álltak egymás mellett, mint kis kamrák ajtajai. És mindegyik felett egy-egy név szerepelt. Az ajtó valahol az ABC végén vezetett le a folyosóra, így a neveket lassan olvasva haladtam ajtótól ajtóig, erősen fülelve, hogy valaki észrevette-e, itt vagyok lent.

Hamar rábukkantam az egyetlen Victoriara, feltépve az ajtót besiettem a rám meredő vézna lányra. Arcra kifejezetten csinos volt és erősen hasonlított Hayanara. Nem hittem, hogy fel tudnám törni a kezére erősített bilincs zárait, így csak a falba csavart végéhez léptem és telefonom ajkaim közé szorítva kezdtem csavarni a tiltakozó fémkampót. Ujjbegyeim felrepedtek és vér csepegett kezemre, csúszóssá téve a munkát. Halántékomon izzadságcseppek csurogtak le a feszült és túlzottan mély csendben, miközben rángattam és csavartam a vértől csuszatos rozsdás vasat, míg az csilingelve a földre nem esett. A lány és én is megfagyva füleltünk, de a némaságban nem történt változás. Felkapva láncait kisiettem az ajtón, ő pedig fürgén követett.

Kíváncsiságom azonban túlzottan erősnek bizonyult és a kijárat helyett befele indultam, minden nevet elolvasva. De egyik sem csengett ismerősen. Victoria késztetett megtorpanásra, pislogva álltam mellé és néztem fel a névre, ami előtt megállt. „Démonok ribanca” Ismerős volt.

- A gazdám nagyon kedvelte őt. – szólalt meg halk, selymes hangon. – Talán a kedvére tenne, ha magammal vinném. – megvontam a vállam és megpróbáltam kinyitni az ajtót, de meg sem mozdult. Kíváncsian világítottam és kukucskáltam be a kis ablakon, ami minden ajtón ott díszlett. Egy ideig nézelődnöm kellett, mire ki tudtam venni a karjainál fellógatva, láthatóan alvó alakot. Feje annyira mélyen zuhant előre, hogy nem láthattam arcát. De úgy festett, telefonom fénye felzavarta, mert lassan megmozgatta vállait és felemelte fejét. Hunyorgott egy darabig, majd felismerve a másikat, mindketten megdöbbenve meredtünk a másikra.

Ő tért magához hamarabb és megmarkolva a láncokat talpra húzta magát. Arcán millió érzelem suhant át, de az aggodalom tűnt a legerőteljesebbnek.

- Taemin… - suttogtam, bánatos mosoly volt válasza, ezek szerint hallott engem. Mondott is valamit, de csak megráztam a fejemet. – Mindenre lesz időnk, de nem hallom és jobb sietni. – nyújtottam Victorianak a telefont, aki készségesen fogta meg és tartva nekem figyelte, ahogy ujjaim segítségével lassanként, rostról rostra, majd egyre nagyobb darabokban elbontom a régi faajtót a zár körül. Egyre több vér csurgott le a földre, csak a cseppenések zaja és a kaparászás hallatszott, majd mikor két ujjam befért a fán kialakított lyukba, erősen rántottam meg magam felé az ajtót, az öreg fa pedig elszakadva a zártól, kinyílt. Azonnal berohantam Taeminhez.

- Mit keresel te itt…? – suttogta bánatosan csillogó tekintettel, ahogy lábujjhegyre állva azonnal csavarni és húzni kezdtem kampóját, melyre fel volt lógatva. Nem volt most idő beszélgetni. Túl régóta voltam már itt.

A néma csendben zajló munka eredményeként a kampó vértől lucskos tenyereimbe hullott, Taemin pedig szabad volt. Victoria visszanyújtotta a telefont nekem, én pedig élükön, láncaikat mellkasomhoz ölelve siettem visszafele a folyosón, sarkamban Taeminnel, mögötte pedig a némán lépkedő Victoriaval. Szétnéztem, mielőtt felléptem volna az első lépcsőfokra, a szekrényen át pedig kiléptem a nagy, üres szobába és ketten állták utunkat. A lány nyakán már nem volt lánc, görnyedten állt, mint egy támadásra kész öleb, mögötte pedig a fekete alak állt, kezében a lánccal. Ijedtemben azonnal elejtettem a láncokat, amiket fogtam.

- Add vissza szépen, amit elvettél, kislány!

- Tolvajtól lopni nem bűn.

- Ők már nem tartoznak senkihez. Olyan, mintha halottak lennének, ostoba.

- Mi? – léptem hátra egyet.

- Egy démont két módon lehet eltépni árnyától. Maga a démon is megteheti egyetlen egyszer, hogy másik árnyat szerezhessen, a te hősies esetedben, hogy nehogy elveszítse őt, vagy egy ősi és nehéz bűbájjal, mellyen a démonok ellen harcoló emberek igyekeztek meggyengíteni őket. A démontalan árny szabad. És melyik árny ne akarna szabad lenni? – vette le kalapját a férfi. Fiatal, megnyerő arca volt. – Így pedig apám sorra megölhet minden ellene fordulót. Köztük a korcsot is. Dayoung már halott, és talán mostanra a te csodás Kaiod is, apám ugyanis érte ment. Az árnya nélkül semmit nem ér az a talpnyaló kutya. – mosolygott lenézően, arckifejezését egyenesen Taeminnek küldve. – Szegény kis Hayana, rá is ez vár. Pedig csak együtt kellett volna működnie, ahelyett, hogy a húgáért küldet. Szóval, hagyd, hogy a nagyra hivatottak végezzék a dolgukat és add vissza szépen, ami minket illet.

- Nem. – vágtam rá tömören.

- Akkor vidd el azt az ostoba lányt. Taemint azonban azt hiszem, itt kell hagynod. Hosszú és változatos programot terveztem neki. – vigyorodott el. – Azt mondják bármilyen jött ment démonnal ágyba bújik.

- Nem hagyok itt senkit. Főleg nem Taemint, fontos nekem.

- Ostoba tündér. Lehet, hogy neked ő fontos, de annak a ribancnak senki sem jelent semmit. Amint mondtam, bárkivel összefekszik egy két becéző szóért cserébe.

- Dash, ez nem igaz, én… - hallottam Taemin gyenge hangját, de nem figyeltem rá, főleg nem mondata végére, démonom, aki mindig meghúzta magát lelkem mélyén, az általa szeretett lényt ért bántó szavakra, pillanatok alatt hálózta be a lelkem.

- Add át az árnyat, kutya! – üvöltött rám a férfi még utoljára.

- Taemin az enyém. – nyomatékosítottam minden szót, miközben elmémmel megfogalmaztam fegyverem, ahogyan azt Jongintól tanultam. Napok óta semmi közöm nem volt az árnyhoz és a lelkemben egyébként is végtelen sértettség és harag uralkodott. Hihetetlen erővel tudtam táplálni démonomat.

Kezemben testet öltött fegyverem, miközben a férfi felém indult katanáját forgatva. Kasza, halál. A végzetem. De hiába lendült felém fölényes vigyorral, a legtökéletesebb harcos tanított és edzett, ha csak egy napig is. Meglendítve a kaszát, éle könnyedén kapta derékba a katanát, a férfi pedig fájdalmasan üvöltött fel. Fegyverem élét torkának szegezve toltam egészen a falig. – Te és az apád elpusztítottatok mindent, ami kedves volt nekem és miattatok rettegtem. – suttogtam arcába, tekintetébe pedig félelem költözött.

- Már akkor meg kellett volna halnod, mikor a te nagy szerelmed a halál torkába lökött. – kezem megremegett és hangtalan dühvel lendítve meg a kaszát, lemetszettem a fejét. Kopogva gurult el. Sikoly hangzott a hátam mögül, az árny pedig felém lendült, úszott levegőbe, fel se fogtam mi történik, Taemin derekánál elkapva az apró lányt, végig csúszott, gurult vele a szobán. Remegő dühvel figyeltem a harcot, ahogy démonom lassan elcsitult és a veszély elmúltával visszavonulót fújt rejtekére. Az engem védelmező árny pedig láncaival fujtotta meg a szolgát. Mivel nem halt meg gazdájával, talán ő is el volt választva tőle. Amint Taemin felegyenesedett, nekem lábam se érte a földet. Kirohantam az ópiumházból és a város fele verekedve magam az erdőben, ismét ömlő könnyeim vérrel maszatoltam el arcomon. Épp csak láttam, milyen fájdalommal jár, ha valaki meghal, megöltem valakit. És élveztem.